Ég veled

Ég veled


Fussak erénytelen, ócska románcok után,
Bús, bukott hajnaloknak, lopott, víg torán?
Hol suta csók s torz szerelem várna csupán,
Sovány ölelések telt vágyaim nyomorán?
Vágyaim s tavaszom fényes csúcsán én,
Maradjak tespedt szerelem szép reményén?
Játsszak, színészkedjek én is, míg elhiszem?
S tudom jól, hogy csak lomhán ver kényes szívem?
Alakoskodjak elbájolt arcot erőltetne,
A hazugság ocsmány csíráját lelkemben elvetve?
Míg elhal szavunk s megkövül szívünk
S néma gyűlöletbe hull tört hitünk
Ha Szent, ha Nagy s mindenre vigasz,
A Szerelem s a Csók, a Mámor nekem az
Ó a Csók: ajkunkon Isten mosolya,
Melyben Hit nem csorbult soha-soha
Mikor Mámortól bódultan ajkak összeérnek,
Lágy, násztáncuk maga az Élet
Csók, melyben szívek egymásért dobognak
Melynek hevében angyalarcú gyermekek fogannak
Csók, melyben emberfia nem halt még meg,
Gyengédség, melyben az erős erőtlen megremeg.
Csupán szerettet, nem őszül, nem szűnő örömök,
Fényes csoda a csók: remény, engesztelő, üde és örök.
Miért maradnék nevetésem sírására
Örömeimnek, vágyaimnak leborulni sírhalmára:
Maradjak búsan ott, hol percig sem kéne?
Lelépek én innen, vígan fütyörészve.


Budapest, 2006.február 01.