Csöndben, egyedül

Csöndben, egyedül

Puszta szirtté meredt a csönd,
Leguggoltak mélán percek
S valahol Apagyon, rózsák ittas szájába,
Borongó harmat, szédülten, halkan csobban.
Tanárok, diákok sorakoznak képzetemben,
De mind elviszi magával rossz emlékek sora.
Nem ismertek soha, nem tudták, ki vagyok,
De én tudtam s talán, már tudják Ők is.
Lehettem volna becsültebb s szívem nem volna most törött.
Itt Pesten megkopott már az öreg nappal
S a nap vörösre áztatta a fáradt horizontot,
De Apagyon kaszált füvek illata zászlóként lengedez,
Az álmosan ásító, elhevert árkok tövén.
Régi tanárok s diákok, nem is gondolnak reám.
Itt lehunyják magukat ezer-szemű, fáradt ablakok
S én itt és mindenütt, Istentelenül magam vagyok.
A vén ligetben tolvaj árnyak szöknek a fák között:
Bús emlékeim ők, ellopják nyugalmam
S bánatos szél, sírásomra elhozza Falona arcát.


Budapest, 1998.február 22.