Sorsom, majd megítél



Csupán költő vagyok,
Elbúsult órák siratója,
Ki órányi szépet sem kapott,
Kinek sír minden nótája.

Szívem vágyak temetője,
A létezés hogyan_ján merengő beteg
S ezer más miért kérdezője,
Míg eldőlt álmaim maga alá temet.

Egyre megy, néha nem,
Éden avagy pokol,
Áldás avagy átok nekem,
Minden mindegy, olykor-olykor.

Szívem hibás a lírikus,
Szeret és szeretni meg nem áll,
Egyet hajt akkor is, ha azt mondom: kuss!
A szépben, a jóban, talpig áll.

Rossz vagyok, mert jó
S e kor szellemétől gátolt,
Ki így "semmire való",
Könnyelmű embertől vádolt.

Ember vagyok, csak más,
Sorsom mondja meg miben,
Nem vagyok Pál, sem Júdás,
Hiszek, ha kell a semmiben.

Rosszabb ember nem vagyok,
Jobb sem talán senkinél,
Erényeim, hibáim is nagyok,
De sorsom, az, majd megítél.


Budapest, 1998.február 17.