Oktató költészet

Évekké nőve rohan minden napunk
S mi világtalan tekintjük,
Míg nyíló szívünket elfolytjuk,
A hitben, hogy jól van így, majd felejtjük.

Hajhászunk, törtetünk a semmi körül,
Körülöttünk anyaggá kovácsolódik minden
S szívünk némán megkövül
És már semmink sincsen.

Csupán anyag s pénz vagyunk?
Míg rög, röghöz csapódik felettünk,
Csendben mindent elhagyunk,
Marad csak megkövült szívünk.

Lázad majd szörnyű kíntól,
Mit látni, tapintani nem lehet.
Ami veszett, az már úgy van jól,
Álboldoggá tette s csupán az életet.

Ki halmoztál csak anyagot
S általa függőn éltél,
Míg szíved kővé fagyott,
Hidd el, te nem is éltél!

Szavam, ha érted, mind megragadd
S, ha éget és vakít a Fény,
Azt soha meg ne tagadd,
Mert Élni, csak így van még Remény!