És mégis...

Te voltál szürke utamon a fény
S én százszor szegtem fejem akaratodnak.
Romba dőlt álmaim közt Te voltál a remény
S én hittem új, épülő álmoknak.

Kecsegtettél el nem múló szerelemmel,
Édes, ám hamis szavakkal áltattál,
Oltárt ígértél s meggyaláztad nemmel,
Örököt kértél, mégis elhagytál.

Lám, utam világtalanná lett
S büszkeségem lábad alatt.
Tort ülök romba dőlt álmaim ódon fénye felett
S nem tudok hinni már többé az álmoknak.

Egy mesevilágot ígértél:
Szerelmes szívünk örök virágzását.
De semmit nem adtál, mindent elvittél
S itt hagytad a világ összes fájdalmát.

"Szárnyalunk majd" s kitéped szárnyaim,
De vágyam irántad örök maradt ám,
Hiába döfted le ezeregy mese szép álmaim,
Mert mégis és így is, örökké szeretlek Ilonám.

Budapest, 1998.január 21.