Elfáradtam, de te sírsz még

Nézd Falona, szívem már kiszáradt
Utánad futó, bús könnyeimtől,
Csak e nyűhetetlen fájdalom maradt,
Melynek undorral nézem tükréből:
Szánalmas, elsírt magamat
S mint utolsó kocsis, csak köpök,
Mert vak düh ha borítja agyamat,
Öklömmel vérző falakat ütök.
S köpök, ha derengő rút hazugságaid,
Fülemben csengve, rémként rémlenek,
Mert hívő szívemet galádul megütik
S jaj, őrült vagyok, mert mégis szeretlek!
De már elfáradtam téged gyűlölni vagy szeretni,
Álmatlan fekszem s könnyesen kelek,
Nem tudlak én más nőben keresni
S fáj nagyon, hogy már nem kellek.
Téged várni hasztalan, már elfáradtam,
Unt napok undorában, már nem bírom
Tovább hazudni szívemnek páratlan:
Vissza jössz még, csak vesse ki kínom.
Hazudtam a bolondnak, még meg ne álljon,
Árasztottam áltatással, szánalmas-kegyesen,
Hogy szaladni halálba, kicsit még várjon.
Hitte, hogy vissza jössz még s szerelemesen.
Szép arcot bájolva idézni a rútnak,
Tagadni a vant, a nincsben hinni,
Szépnek hinni szavát ó, a galád, hazugnak,
Csalán illatát, édesen beszívni...
Zárd szádra, hunyt szemmel,
Égő csókkal, meddő csókkal révedni,
Igent hinni szemben elszánt nemmel,
Életnek hitt úton halálba tévedni,
Elfáradtam.
Ennyit nem érsz s lásd, hülye voltam,
Áltató kegyre éhesen vágyva én,
Az emlékek szebbik arcára borultam,
De voltomat egy napon visszasírod még.
Amen.

Budapest, 1998 április 21.