Megmutatnám fehér asszonyom


Megmutatnám lelkemet,
Mind, mind mi szép és jó.
Rajta a tépett, mart sebeket,
Mind, mi rossz és fájó.

Szegény rongyos, szakadt, de nemes,
Kit szeretett, az húzta, vonta, tépte,
Ámbár minden szépre, jóra érdemes,
Mégis kinek adtam, semmibe sem nézte.

Megmutatnám lelkem birodalmát,
Koldus, nagy büszkeséggel,
Eltemetett, összes szép álmát,
Mit hantoltam fájón, dicsőséggel.

Levert reményem megmutatnám,
Ostoba-gőgű, fehér asszonyom,
Ha tehetném, ha tudnám
S gőgöd nem vakítana oly nagyon.

Megmutatnám, honnan fakad dalom,
Mitől Nemes és Szent az írás,
Ott minden-minden csupa fájdalom:
Egy átkozott, könnyetlen sírás.

De nem mutatom, csak kegyemet,
Mert lelkemet látván megszakadna,
Fehér asszony te kegyetlen,
Szíved, hogyha volna.




Budapest, 1997. augusztus 20.