Zsannához

Megérintetted s gyönyörű azóta a lelkem,
Mert hangodnak selymében Szerelemre leltem,
Te vagy a nap, hold s a csillagok,
Fényedben Szerelmes s oly bódult vagyok.

Ragyogj hát szívemnek vígan egén
Boldog leszel velem s boldog leszek én.
Ó vágyak, tettek motorja hajtsatok,
Űzzetek felé, mert Szerelmes vagyok!

Űzzetek s illanjak, mint a kámfor!
Már illatos ágyat bont nekünk a Mámor
Ó csókodért sóvárgó számnak hona,
Édes ajkaid közt legyen izzó otthona.

A semmiből jöttem, semmit sem kerestem,
Nem tartottam sehová, mégis Rád leltem
Eldőltek bennem már régi, vad harcok
S tudom jól, hogy karjaidba tartok.

Csókból izzó-csillagot adj nekem,
Jót, rosszat, a múltat, hogy feledjem!
S ajkad, tán ha gyilkos méreg volna...
Ajkam akkor Zsannám Halálig csókolna.

Végre itt van ő...


Végre itt van ő, itt a nagy alkalom,
Szívem szép hölgye, szerelmem vágya ő,
Hát gyávaságom le veled, szerelmemet bevallom.

Szavaim nem oly biztosak s mint néhanap kaján,
Hebegve-habogva buknak ki most számon,
Míg sóvár tekintetem révedez csókos ajkán.

Egymásba akadó szavaim űzöm s kergetem,
Agyamban titkos töprengés feszeng.
Ó, méltó csokorba, hogyan szedhetem?

Bár biztatom a bukdácsoló bókokat,
De szépsége előtt szólni sem tudok,
Na még égeté számat csókos gondolat.

Míg rendetlen szavaimmal küszködém,
Melyeknek gyávaságom akasztá meg lábait,
Ő átkarolja nyakam s megcsókol hosszasan, könnyedén.


Budapest, 1994 november 06.

Valaki most…

Valaki most bús könnyeit ejti,

Életén e kérdőjel tétován áll,

Jó szívét most fáradtan elejti,

Hosszú sóhaja sötét éjbe száll.

Benne egy tépett lélek mereng,

Emléke, mint elfelejtett sírhant,

Vágyakozó szíve néha megremeg,

Teste már régen, ó régen elzuhant.

Elhervadt csókja bánatán,

Nem akar más szerelmet lelni,

Vágy sem nyílik ifjú tavaszán,

Nem tud már más nőt ölelni.

Lelkét Isten őszi-ködből szabta…

Teste talpra áll, akkor is, ha remeg.

De Falona némán s titkon eladta

S szép lelkét a Halál vette meg.

Budapest, 1998.május 14.

Tízből kilenc

Ó, Uram bocsánatért esedezem,
Kis világomba hozva mivoltodat:
Gyóntató-papom e papíros legyen.
Oltárod: ócska Íróasztalom,
Szentéjnek, szentségtelen, de legyen.
Templomod: házam: vigaszom...
Bocsásd meg, ha más asszonyát szerettem,
Nem bántam s meg nem bántan,
Bocsásd meg azt is..., akit nem.
Ha mondtam igent vagy nemet,
Könnyelműen s léhán,
Azt sem néztem, hogy kinek.
Ha biztosat ígértem
S, félvállról tettem,
Másik feléről, magam sem hittem.
Akarva, elszántan, ha jót cselekedtem,
Tétovaság volt minden lendületem
S minduntalan rossz időben tettem.
Bocsánatot, ha kellett volna kérnem,
Vétkemet, hogy palástoljam,
Kérés helyett, követeltem.
Bocsásd meg, hogy csalfa voltam,
Akarva vagy akaratlan,
Míg a hűségről szentül papoltam.
Igédet nevetve megvetettem,
Hajtva az ördög szekerét,
Máskor, ha féltem Imáid rebegtem.
Bocsásd meg Uram vétkeimet,
Oldozd el bűneim fojtó kötelét,
Bocsásd meg, mit bocsájtani lehet.
Paráznaságomért nem kérek bocsánatot,
Tízből betartom kilenc parancsod,
Mert, míg nő s tavaszom van, én parázna maradok.


Budapest, 1997. július 29.

Szeszélyes asszony

Olyan, mint a nap, rám ragyog,

Megérint s már játékszere vagyok,

Becéz, simogat, csábít és szeret,

Megtör, leigáz s titkon tán nevet.

Ha szólok, csendre inti a beszédet,

Ha hallgatok egyre csak beszéltet.

Ha szeretem s ölelem, Ő taszít és tagad,

Ha távolodom, szeretve magához ragad.

Én nem tudom mi ez, de szerelemnek gyötrelmes,

Gyötrelemnek bizony édes.

Igaznak hazug, hazugnak igaz,

Néha fájdalom, néha meg vigasz.

Életem egy pislogó gyertya fénye,

Kioltja egy asszony zord szeszélye.

Budapest, 1998.november 07.

Szerelem, vagy Átok

Szívem egy asszonyt szeret,

Ki titokban rajtam tán nevet.

Miért lesem minden óhaját,

Ha Ő meg nem érti szívem hangját,

Miért vonszolom álmaim közepébe Őt,

Ha nélkülem építi s tervezi a jövőt?

Miért vágyom fájón utána,

Ha szerelmemet tán már unja?

Miért számolom a perceket, hogy lássam Őt,

Ha késik s majd kurtítja az időt?

Miért nyomja szívemet utána a bánat?

Ha Ő nélkülem könnyű szívvel járhat?

Szívemen tátong ezer tépett seb,

Ajka nékem mégis mindennél édesebb.

Átélek általa sok-sokféle kínt,

Tegnap, ma, holnap megint és megint.

Szívem, lelkem, jaj, mi vár még rátok?!

Én nem tudom mi ez: Szerelem vagy Átok?

Budapest, 1998. október 24.

Szent Igaz Isten

Nézd Ilona, nekem Ma szabad,

Alkotó vagyok, enyém az akarat,

Így e Napon minden lehetek,

Ma egy Szent, Igaz Isten leszek.

Szívemet most félre teszem,

Csak némítja szám, butítja eszem,

Mert jó s hiszékeny szegény,

Nem kell Ma e Fehér erény.

Teremthetnélek candor-hűnek,

Asszonyos, igaz, jó szeretőnek,

Lesőjének csendes gondolatnak,

Értem Élő-Haló asszonyomnak.

Lehetnél méltó s becses,

Ki szívemre méltón érdemes,

Igaz szívű s ajkú feleség,

Ki jó barát és nem ellenség.

Lehetnél szép álmaim szülője,

Nem pedig szép álmaim üldözője,

Élet, mely szép, ifjú lábakon áll

S nem pedig fürge lábakon a Halál.

Rólad én, ma bármit írhatok,

Ma egy Szent, Igaz Isten vagyok.

Írhatnék : hazug-kurva-gazat,

Ha nem alkotnék, csak írnám az Igazat.

Budapest, 1998.április 27.

Számon kérem....

Számon kérem tőled e helyet,
Hol nagy átkosan elterültél hazám,
Ezt a Krisztusokat ölő Golgota hegyet.

Ahol meg sem születtek a remények,
Ha fogantak: a lehetőség sírgödrű méhében,
Itt szemünkből lassacskán, kihunynak a fények.

Számon kérem munkanélküli senkiségem,
Rongy fiaid, kik lenézőn mutatják, mi az Élet,
Ennyi szépben és jóban, az Ínségem.

Számon kérem óhajtott utamat,
Az Oltárost, ha munkám volna
S így nemet mondó asszonyomat.


Számon kérem súlyos gyászkereszted,
Mit annyi jó magyar nyögve cipel
Melyre vonagló sorsomat feszíted.

Számon kérem magam elleni gondolatom
És lassan elvérző életemet,
Rendszered ölelte, tüskekoszorús homlokomon.


Budapest, 1998. február 26.

Sorsom, majd megítél



Csupán költő vagyok,
Elbúsult órák siratója,
Ki órányi szépet sem kapott,
Kinek sír minden nótája.

Szívem vágyak temetője,
A létezés hogyan_ján merengő beteg
S ezer más miért kérdezője,
Míg eldőlt álmaim maga alá temet.

Egyre megy, néha nem,
Éden avagy pokol,
Áldás avagy átok nekem,
Minden mindegy, olykor-olykor.

Szívem hibás a lírikus,
Szeret és szeretni meg nem áll,
Egyet hajt akkor is, ha azt mondom: kuss!
A szépben, a jóban, talpig áll.

Rossz vagyok, mert jó
S e kor szellemétől gátolt,
Ki így "semmire való",
Könnyelmű embertől vádolt.

Ember vagyok, csak más,
Sorsom mondja meg miben,
Nem vagyok Pál, sem Júdás,
Hiszek, ha kell a semmiben.

Rosszabb ember nem vagyok,
Jobb sem talán senkinél,
Erényeim, hibáim is nagyok,
De sorsom, az, majd megítél.


Budapest, 1998.február 17.

Senki vagyok, mert….

Sokadik senki vagyok én,

Konfekcióban nem öltözött,

Itt e senkik nagy, fényes földjén.

Kopottan, cifra gúnyák között.

Kopottan, de tiszta, nagy szívvel,

Nemes és szabad gondolatokkal,

A jóba és szépbe ejtett hittel,

Nem élve halandói fondorlatokkal.

Kincseim nincsenek nekem,

A pénzt sosem halmoztam,

Nincs is mit vesztenem.

Szívem, lelkem, Istentől hoztam.

Senki vagyok, mert jóhiszemű,

Ki szereti népét és hazáját

S lelkét, ha tapossák,

Mutassa mosolygós arcát.

Senkiséget az Isten rám hagyta,

Mert nem taposok, ha szépen nem fogan,

Ha nem terem, miként Isten megadta

S ki így beéri azzal, ami van.

Senki vagyok, mert szolid

S csupán álmaim vannak,

A nagyképű észjátszás nekem szorít.

De kinek pénze van, könnyű annak.

Budapest, 1997.szeptember 19.

"Semmire való" volnék?


Lelkem vágyak űzöttje,
Szeretni Falona-asszonyt,
Ki emlékemet is már eltemette,
Szeretni kell, mégis ezt az asszonyt.

Szegényen lám, nem kellettem,
Csak, míg vágyad Élted Falona,
Szex-éhes vágyadnak kellettem.
Szívednek ez, szerelem lett volna?

Mondtad: senkit így nem szerettél még,
Csak engem, odaadón s hevülten.
Ó, hogy szerettél s, hogy ver most az ég,
Köpted szavaid, hazugságba szédülten!

"te" nem tudod, hogy mi a szerelem,
Lehet az édes, de lehet mostoha,
Én csak adtam, édeset egyetlenem.
S, hogy milyen a másé, ó, ne tudd meg soha!

Szerelem Isten gyermeke vagyok,
Szép bölcse a szépek-szépének...
Jobbat nem találsz, lábad lejárhatod.
Bús ivadéka a nemes költészetnek.

Csak bús alkotó vagyok, de vagyok!
Pénzes hatalmam nincsen,
De annál többet érek én s adok,
"Semmire való" nem ember, nem hanem: Isten.


Budapest, 1998.április 20.

Ringatom magamban...


Ájtatos imáim őriznek Téged meg nekem,
Szép emléked szelíden szívemben ringatom
Árván nyugszik rajtuk elgyötört sóhajom.

Elcsitul kedvem s csendben felsír bánatom,
Mélán felzúg bennem a bús, kopott lant,
Emlékedtől, mely a messzeség ölében fogant.

Ahogy végtelen, kék vizek ringatnák lelkem,
Ringatom magamban szép, szelíd emléked,
Hogy maradjon meg bennem tisztán a lényed.

Ó, mikor érzem újra számon izét a csókodnak?
Szép ívü ajkadra, szomjas vággyal gondolok,
De nem teszi csókját valóssá képzelet, sem dalok.

Csak emléked marad e zord s vad messzeségben.
Ringatom magamban szép, szelíd emléked,
De a képzelet sem hoz elég közel Téged,

De mégis folyton csak Rád gondolok tudva, hogy vársz,
Hogy valahogy legyek, legyen csöppnyi, vézna vigasz,
Elgyötört lelkemben, hogy csituljon a telt panasz.

Ilyenkor olyan vagyok, mint lelkemben az eldőlt nyár
Mélán sírnak fel bennem szomorú, őszi szonettek
S lelkemben bússá kopott régi melódiák -szeretlek-

Ilyenkor csak úgy vagyok, merengőn s szomorún,
Mint ledér, feslett, fekete fák a sikoltó, síró szélben,
Elhullott lombok barna, bomló, hideg,holt tengerében.

Nem lehet Nélküled s nincs is szívemnek vigasz,
Csak ha elvisznek Hozzád a napok, legyek is bárhol
S, ha látlak már: Illatos ágyat bont nekünk a Mámor.





Sassnitz, Németország, 2007.12. 15.

Remény egy asszonytól

Untalan ámító kalandok során,

Vágytam én mézédes szerelem után.

Hallgattam a remény nógató szavát,

Fájó életem áltató vigaszát.

Régi, bús szívemet elhagytam érte

S ő ezer búsat adott cserébe.

Bolond remény, boldog évekre vágytam

S csak néhány szép napot láttam.

Sokat mertem remélni egy asszonytól,

Én szegény bolond, nem kaptam meg száztól.

Őszi romantika


Nagyokat lépve, némán oson kertek alatt a nyár
S ellopja álmainkat a hűvös, méla táj.
Őszi deret szül gondolatunk fejünkre,
Mert hallgató fák tövéből, csak szökken az ősz egyre.
Lámpánk fénye fellobog fekete, riadt árnyával,
Megtört falainkon, szigorú ősi táncával.
Kályhánkban nyelves tűz pattog őszi romantikát
S megcsókolom alvó kedvesem meztelen, forró vállát.


Budapest, 1990.május 04.

Őszi himnusz

Sikongnak az őszi szelek

Vén, megkopott parkokban

Magam és borongón megyek.

Hagyom, hogy vigyen utam.

Merengő szívem szédülten

Az ősz lába elé zuhan.

Ájtatos, szent szemekkel lesnek a fák,

Szívemből, hogy elszáll

Bukdácsolón száz Miatyánk.

Mámor őszöm újra itt van,

Miként harminc éven át,

Nem vénülőn, örök ifjan.

E pusztítón építő halál,

Mely vérembe itta magát,

Édesen zaklatni lelkemre talál.

Ó, ősz, kedvesem, őszöm, mindenem,

Szerettetsz és fájsz,

Te örök, hű szerelmem.

Budapest, 1997.szeptember 04.

Őszi fák


Hallgatom, amint suttognak a fák:
"-Jön az ősz"... Egyre csak ezt suttogják.
Ronggyá lesz most már díszes ruhájuk,
Ősz von majd rideg borongást reájuk.
S majd elbitorolja a fák koronáját.
Koldussá teszi a nyár királyát,
Hajolgatnak felém panaszt sírni,
Holt szépségük senki sem dicséri,
Hisz sorsukon magam is könnyezem,
Majd megszakad, oly nagyon fáj szívem.
Ha sírok is szeretlek őszi fák,
Csak nagyon fáj, hogy ily búsnak látlak,
De mégis nézlek, mégis csodállak.


Budapest, 1996.

Oltár és ravatal


Oltárt vágytunk babonás éjeken,
Álmodtunk róla vak nappalokon
S ravatal készült általad nekem,
melyre fáradtan zuhan minden gondolatom.

Mennyi Falonát kérő jaj bukik még ki számon,
Sose volt könnyeim, meddig mosnak Téged és szememet,
Megrontó asszonyomat, a volt Fehéret, még meddig vágyom?!
Ó, mennyi Falona-zsoltár nyomja még összetört szívemet?!

Hol vagy most Isten, ó bár halnék már meg!
Szerető s hű Falonám Fehér emlékével,
De kételyekkel teli szívvel sírba térni nem lehet,
Ott is tépné elűzött, elunt lelkemet hitvány tettével.

A föld is csak sár, agyag és iszap lenne.
Ó, átkozott volna és meztelen a hantja!
Rossz emlékkel teli sír, hűvösen ölelne,
Testem, se lelkem békét nem találna.

Jöjj Falonám, még egyszer, egy áldott éjjel,
Ó, adj csókot, ölelést, kegyet, végsőt nekem,
Fehér asszony fehér vággyal, égő kéjjel,
Hogy boldogan hulljon, sírba eztán Életem.

Jöjj és ölelj át a könnyű halálba,
Ha nem tudnék így, csak úgy meghalni,
Én kísérteni foglak jövőben és mába,
Szíved, Fűfa Ilona, sosem fog megnyugodni.

Utolsó ölelést, de forrót és csókokat,
A kimerítő vágy undoráig add!
Mely akár egy pillanatig tartson csak,
Míg töröm szívemen, gyorsan átszalad.

Budapest, 1998.április 16.

Oktató költészet

Évekké nőve rohan minden napunk
S mi világtalan tekintjük,
Míg nyíló szívünket elfolytjuk,
A hitben, hogy jól van így, majd felejtjük.

Hajhászunk, törtetünk a semmi körül,
Körülöttünk anyaggá kovácsolódik minden
S szívünk némán megkövül
És már semmink sincsen.

Csupán anyag s pénz vagyunk?
Míg rög, röghöz csapódik felettünk,
Csendben mindent elhagyunk,
Marad csak megkövült szívünk.

Lázad majd szörnyű kíntól,
Mit látni, tapintani nem lehet.
Ami veszett, az már úgy van jól,
Álboldoggá tette s csupán az életet.

Ki halmoztál csak anyagot
S általa függőn éltél,
Míg szíved kővé fagyott,
Hidd el, te nem is éltél!

Szavam, ha érted, mind megragadd
S, ha éget és vakít a Fény,
Azt soha meg ne tagadd,
Mert Élni, csak így van még Remény!

Nyugi Falona

Ó, Falona nyugalomra vágytál,
De a nyugalomnak nincs szerelme,
Nincs lángoló, epekedő vágya,
Nincs csókra szomjas szája.

Csak lefittyen unottan, bambán,
Csókolni undorral lehet ilyet,
Mert ez nem más, mint unalom,
De legyen tiéd e dús jutalom.

Benne nincs, mi mosolyra fakasszon,
Véred lagymatag folyama
Bús magányba vándorol,
Remete életed, így bitorol.

Elfogynak szavaid s céltalan
És süketté válnak fülei,
Mert lásd, szíved vágy nyugalma:
Bús magány lesz, "kicsi falona"-

Ó, Falona nyugalomra vágytál...
De átléptél összetört szívemen.
Tudom elszántan kerested,
Én szívből kívánom, találd meg!

Budapest, 1998 április 21.
e

Nyári szerelem

Fejet hajtanak megadón a sötét fák,
Sárga falevél remeg gyenge fényért,
De a nyárnak árnyékában oson már
S elfújja az ősz, szelíd, kis életét.

Dermedt csókokat szül az őszi éj,
Mint erőtlen fákról gyenge levelek,
Leperegnek csókok hűvös ajkakról
S nagy szemekkel vágódik el a nyári szerelem.

Elcsendesedik lehűlt szeretők csókja,
Ajkukról elszáll egy fáradt szeretlek
S kíntól ferdül szájukon a Miatyánk
És az őszi éjben felsírnak bús szonettek.

Budapest, 1998.

Nem vagyok más...

Nem vagyok más, csak egy bús dalnok,
Életem kárba_ menés, csupa romlás,
A szép, nagy semmibe andalgok,
Dalaim annyit érnek, mint a holló károgás.

Ha e szép, fekete, király madarak,
Nem trónolnak égi fák hegyén,
Szép e az Ősz, ha ők nem maradnak,
S nem borongunk-e károgó csőrű beszédén?

Levert daloknak vagyok bús hőse,
Az örök szenvedés királya.
Szívem kemény fájdalmak bölcsője,
Lelkem olykor-olykor az eget kívánja.

Egy összetört szívvel született ember,
Dalnok vagyok, kit szeretni nem lehet,
Ki szeretni mégis tud és mégis mer,
Egy bús dalnok, ki szeretni született.

Budapest, 1997.szeptember 19.

Ne félj...

Ha eljön s útól ér az este
S hanyatt vágódik a fény fáradt teste
És ezer rémisztő árnyakat szül,
Ne félj, hogy hajnallá csak sokára őszül.
Mert míg akarod, én itt maradok Veled,
Ne félj hát, mert őrizlek s védelek.
Nézem szép szemed: vágyón rám ragyog,
Fáradt lelkemben életre kelnek új dalok,
Remegő csókká nyílnak rég zárt ajkamon
S szűz szájjal szelíd szádat csókolom.
Lelkem is ébred, sóvárgón megremeg.
Ne félj, rejt az est, mint anyja a gyermeket,
Ne félj, ha valami fáradtan megkondul,
Csak rég megállt szívem újra indul.

Budapest, 1999. június 23.

Mr. Dr.!

Milyen költő s kritikus az, ki a tehetséget kutatja
S az ifjú költőknek saját iskoláit fitogtatja,
Hogy mer Petőfi képe alá ülni,
Ha nem hagyja a tehetséget érvényesülni?!
"Kezdő maga fiam s nyolc elemivel,
Irománya alkotószintet nem is érhet el,
Ha volna, minimum érettségije,
Verseiben nyilván, nyilvánulna tehetsége,
De nem lévén, meg sem nézem e verseket,
Ily gyönge oskolával, örüljön, ha ösmeri a bötüket".
Gyenes József "úr", nem kell ide érettségi,
A költőket az ég választja ki!
Van, ki tanul hosszú évek során,
De alkotás nem születik keze nyomán.
Fájó ugyan, de akad, ki nyolc elemivel,
Felveszi a versenyt egy tanult emberrel,
Mert tudja meg, költő leszek, úgyis befutok
S az ön nevére akkor, sötétséget borítok!


Budapest, 1994.

Mikor...

Mikor távolba repül
Az elfásult magány
S zokogó szíved derül,
Elcsitul a fájdalom.

S lelkedben nem támad viadal,
Távolba repül a világ,
Ajkadon buggyan könnyű dal
S vágyad marasztalni kér,

Hogy izzó ajkad beleremeg
Égő testemet úgy kéne,
Karodba rejtened,
Hogy érezzem szívverésed.

Melyben hulljon erkölcsi- vért,
Tüze legyen igaz és szabad,
Mit nem adnék én a világért,
De érte a világot adnám.

Budapest, 1999. február 15.

Meseszép álom



Mint ezeregy meseszép álom:
Szerelemtől gyöngyöző virág-tested
Bódultan, lángolón látom
S harmatos csókommal takarom vörösen.


Kelő pírban szalad tündökölni
Arcodra a csókjaimat követelő Mámor
És éhes ajakam nem fárad gyönyörködni,
Míg eltéphetetlen ölelünk.


Majd kezem lágyan túr hajadba,
Hogy végig fut édes testeden,
A vágyak vonagló, kéjhada
S elhervadsz drágám karjaimban.



Budapest, 1997 szeptember 14.

Mennem kell...

Várnak az álmok, indulnom kell,
Egymagam megyek, bús énekekkel.
Mennem kell, hívnak a vágyak,
Valahol, valahol vidám dalok várnak.

Még nem tudom, hogy hol, mi vár,
Élet, Áldás, Átok vagy halál,
Csak azt tudom, hogy mennem kell,
Mert lassan elfogyok az évekkel.

Értem ne sírj magányos estéken,
Csak dédelgess lelkedben csendesen.
Ne sírj, hogy csak búsat daloltam
S, ha jó volt, ne bánd, hogy voltam.

Hívnak a vágyak, várnak az álmok,
Útra kel most a bús, vándor dalnok.
Ne sírj hát, hogy tovább nem maradok,
Mennem kell akkor is, ha holnap meghalok.

Budapest, 1999.április 04.

Megmutatnám fehér asszonyom


Megmutatnám lelkemet,
Mind, mind mi szép és jó.
Rajta a tépett, mart sebeket,
Mind, mi rossz és fájó.

Szegény rongyos, szakadt, de nemes,
Kit szeretett, az húzta, vonta, tépte,
Ámbár minden szépre, jóra érdemes,
Mégis kinek adtam, semmibe sem nézte.

Megmutatnám lelkem birodalmát,
Koldus, nagy büszkeséggel,
Eltemetett, összes szép álmát,
Mit hantoltam fájón, dicsőséggel.

Levert reményem megmutatnám,
Ostoba-gőgű, fehér asszonyom,
Ha tehetném, ha tudnám
S gőgöd nem vakítana oly nagyon.

Megmutatnám, honnan fakad dalom,
Mitől Nemes és Szent az írás,
Ott minden-minden csupa fájdalom:
Egy átkozott, könnyetlen sírás.

De nem mutatom, csak kegyemet,
Mert lelkemet látván megszakadna,
Fehér asszony te kegyetlen,
Szíved, hogyha volna.




Budapest, 1997. augusztus 20.

Már semmi dolgom itt

Az öreg liget ifjú tavaszán,
Egy bíbor alkony vesz körül.
Édes szagokkal kínálgat a lég,
De nincs egy szikra, mi bennem örül.

Egy ázott tollú kacsa felhápog,
Bús Fűz mereng madarak új dalán
S magához inti őt enyhítőn a tó,
Szomjasan hajtja fejét, vízre a part oldalán.

Két borzas veréb szerelmesen viaskodik,
egy huncut vizsla támadásba lendül,
Vérében sarkall a vadász ösztön
S a madár pár riadtan elrepül.

Mégis oly búsan fogja homlokát:
Látván könnyeimet, halvány színemet
A bíboros, lázas szemű alkony
S földre zuhant, merengő szívemet.

Falona kezeire gondolok most,
Szívemre szorítanám hunyt szemekkel,
Halvány mosollyal, asszonyos, szép kezét
És szentesíteném, öröm, könnyekkel.

Csábító nők jönnek és mennek,
Szerelmek indulnak útnak,
Egy mosoly kéne, de szívem meg se dobban.
Csábító nők, csak szememig jutnak.

Sötétbe burkol az elbukó alkony
S szívem nap, mint nap törik,
Mégis teszem szótlan a dolgom,
Pedig már semmi dolgom itt.

Budapest,1998 május 13.

Karácsonyi köszöntő

Köszöntsd a karácsonyt meleg szívvel,
Légy mindenki iránt gyengédséggel,
Szívedből vesd ki a zord napokat,
Ne sajnáld osztogatni mosolyodat.
Kebledben dagadjon öröm s hangulat,
Mert boldog az, ki így mulat.
Karácsonyfádról rázd le tél havát,
Adj reá csillogó, ékes, szép ruhát.
Mit kívánsz, teljes legyen minden álom,
Szeretteidnek szintén ezt, kívánom!
Kedved legyen magasba szökkenő,
Boldog karácsonyt kíván: Berki Dezső!


Budapest, 1996 karácsonya

Hozzád

Zsoltárt adsz nekem örököt s ifjat
Soha el nem múlót, nem szűnőt
Az igazi éket, szíved díszét
Nem áltatást s nem kétséget
Nem holt reményt s nem üres vágyat
Adsz nekem telt s igaz szerelmet.

Budapest, 2007.január 16.

Este van...


Este van...
Tompa fények árnyékot szülnek falaidra,
Súlyos, bársony köntösével matat kint a sötét.
Míg parlagon hever a kiszolgált kasza
S testvér néped törötten alszik.
Keserű Imád a rendszer pusztulását esdi,
Konyhád szalonnás vacsora szagát őrzi mélyen s unottan.
Urad kocsmák borától részegen fekszik
S tétován ólálkodik körötted a halál.
Ringatod lágyan gyermeked bölcsőjét,
Ő, elalszik s vele alszol te is.


Budapesti, 1988.július

És mégis...

Te voltál szürke utamon a fény
S én százszor szegtem fejem akaratodnak.
Romba dőlt álmaim közt Te voltál a remény
S én hittem új, épülő álmoknak.

Kecsegtettél el nem múló szerelemmel,
Édes, ám hamis szavakkal áltattál,
Oltárt ígértél s meggyaláztad nemmel,
Örököt kértél, mégis elhagytál.

Lám, utam világtalanná lett
S büszkeségem lábad alatt.
Tort ülök romba dőlt álmaim ódon fénye felett
S nem tudok hinni már többé az álmoknak.

Egy mesevilágot ígértél:
Szerelmes szívünk örök virágzását.
De semmit nem adtál, mindent elvittél
S itt hagytad a világ összes fájdalmát.

"Szárnyalunk majd" s kitéped szárnyaim,
De vágyam irántad örök maradt ám,
Hiába döfted le ezeregy mese szép álmaim,
Mert mégis és így is, örökké szeretlek Ilonám.

Budapest, 1998.január 21.

Elmúlik-e...

Elmúlik-e, mit temetni kíván ember a szívében
Vagy feltöri-e a kétely zsarnoka hantját,
Mert szunnyadni nem akar a sötétség mélyén,
Mit egykor, ki tudja miért, altatni kívánt?

Nem lesz-e nagyobb a kétely erő,
Mint az áhított gyásztól várt megnyugvás?
S mit halottnak hitt, sötét börtönéből tör elő,
A vágy, a megfojtott érzés, mint agyban a bomlás.

Ügyködik, mint eszement s kibontja a sírját,
Fellázad és zsarnokára azt kiálltja: halál!
Remegve feszíti felbőszült íját
S vesszője halkan suhanva, saját szívébe talál.

Budapest, 1998.január 22.

Elfáradtam, de te sírsz még

Nézd Falona, szívem már kiszáradt
Utánad futó, bús könnyeimtől,
Csak e nyűhetetlen fájdalom maradt,
Melynek undorral nézem tükréből:
Szánalmas, elsírt magamat
S mint utolsó kocsis, csak köpök,
Mert vak düh ha borítja agyamat,
Öklömmel vérző falakat ütök.
S köpök, ha derengő rút hazugságaid,
Fülemben csengve, rémként rémlenek,
Mert hívő szívemet galádul megütik
S jaj, őrült vagyok, mert mégis szeretlek!
De már elfáradtam téged gyűlölni vagy szeretni,
Álmatlan fekszem s könnyesen kelek,
Nem tudlak én más nőben keresni
S fáj nagyon, hogy már nem kellek.
Téged várni hasztalan, már elfáradtam,
Unt napok undorában, már nem bírom
Tovább hazudni szívemnek páratlan:
Vissza jössz még, csak vesse ki kínom.
Hazudtam a bolondnak, még meg ne álljon,
Árasztottam áltatással, szánalmas-kegyesen,
Hogy szaladni halálba, kicsit még várjon.
Hitte, hogy vissza jössz még s szerelemesen.
Szép arcot bájolva idézni a rútnak,
Tagadni a vant, a nincsben hinni,
Szépnek hinni szavát ó, a galád, hazugnak,
Csalán illatát, édesen beszívni...
Zárd szádra, hunyt szemmel,
Égő csókkal, meddő csókkal révedni,
Igent hinni szemben elszánt nemmel,
Életnek hitt úton halálba tévedni,
Elfáradtam.
Ennyit nem érsz s lásd, hülye voltam,
Áltató kegyre éhesen vágyva én,
Az emlékek szebbik arcára borultam,
De voltomat egy napon visszasírod még.
Amen.

Budapest, 1998 április 21.

Csak egy kérés Uram

Felejtsd el most ó, Uram vétkeimet,
Jaj ne ródd még fel kis hitemet,
Számot adok mindenről, ha itt az ideje,
Arról is, hogy igéd, szívemnek nem kenyere.
Számot adok, mikor halál-szolgádat értem parancsolod,
Ára jutalom vagy ítélet, legyen, amint akarod.
Mindenért megfizetek, az ára bármi legyen,
De többel tartozol te Uram bocsá' nekem:
Köszönöm alamizsnád, mit szűkön adott kezed
S, hogy de sokszor tévedt le, rólam a szemed,
Köszönöm szegény, beteg édesanyámat,
Sorsunkra hagyott, elbitangolt apámat.
Köszönöm anyjukra hagyott gyermekeimet,
Elfordítottad rólam akkor is, fejedet.
A hűtlen szerelmeket is, mind megköszönöm
S, hogy életem poharában megannyi az üröm.
De mit igazán köszönhetek, köszönöm is neked,
E bús szívet, mely engem tán költővé tehet.
Ha valamit még meg nem köszöntem,
Nézd el most Isten, egyszer majd megteszem.
Járom az általad nekem szánt utat
S nem tudom feléd e vagy a pokolba mutat.
Bűneidért nem kérek sokat, csak egyet,
Ne nézd árát Uram, szentül teljesítsed:
Őt kérem csupán, kiért meg-meg áll szívem,
Kérlek Uram, ne engedd, ezt az asszonyt elveszítenem!

Budapest, 1997.július 02.

Jöttem búsan...



Jöttem búsan, igazan, szomorú szívvel,
Daloltam szirmokat szegett fejjel.
Elhulltak fáradt, gyötrött Imáim az éjben,
Untá kopott csókok fényes nagy semmiségében.

Elejtett álmok fáradt vánkosa szívem,
Lelkemben dalaim bús bölcsőjére leltem.
Leverték reményeim szavaknak sötét udvarában,
Igaz szavaknak reménytelek, torz valójában...

Hol hamisan sikoltó, szédült szelekben,
Némán síró szívemre félőn s törten leltem.
Fényt hordozok tisztát, öszintét magamban,
Nem keresten, nem találtam, Istentől kaptam.

Ékszerezem, hogy bennem a szép foganjon,
Kitöltöm szívemből, hogy a világra ragyogjon,
Oszlasson sötétet a zord, fekete éjben,
Derüljön fény, épüljön remény ott hol eldőlt minden.

Jöttem búsan, igazan, szomorú szívvel,
Daloltam szirmokat szegett fejjel,
Igazat kerestem, ha hamisan szólt a dal,
"Igaz" vonzott csupán s nem a kacér, cifra diadal.

Kergettem kerge álmokat elszántan s törten,
Akkor is, ha szívem s lelkem elgyötörtem.
Elejtett álmok fáradt vánkosa szívem,
Lelkemben dalaim bús bölcsőjére leltem.


Csehország, 2008.01.22.