Testamentum



Sötét, mély sírok gyászos gödreiből jöttem,
De a nyugvó napba temetik majd lelkem.
Egy szép pillanatnak forró foganatjára,
Lettem én, léptem rút évek hosszú útjára.

Fájdalmak nyoszolyáján csitult a lelkem,
Szívemben dalaimnak bús bölcsőjére leltem.
Az élet tétován lengte be nemes vágyaim,
Szívemben arcra estek gyermek reményeim, vágyaim.

Képzelet s vágyálom volt, mi áltatott s éltetett,
A valóság-sors minden széptől, jótól elvetett
Hűs sodrásán álmaimnak: mesékben éltem,
Hogy eltűrjön az élet, mert tőle mindig féltem.

Áltattam magam: élet- tengerből fakad: szép s az ének,
De hírét sem láttam soha, az élet szép tengerének.
Keltem volna sokszor, jaj de sokszor útra,
Vissza sosem vezetőre, ismeretlen-hosszúra.

Maradtam: fiúnak, apának, testvérnek, szeretőnek,
Csak elhallgattam szavát a hívó, hűs temetőknek.
Talán az élet gyűlölt, tagadott, de bizton kivetett,
Ám mindig mellettem állt az Úr s Ő mindig segített.

A világra hagyom bús dalaim ódon-szép zöngéjét,
Szívem poharának, fenekén poshadt, keserű örömét:
Dalaimat: sugaras lelkemnek fénylő tisztaságát,
A világnak adom én szívek titkolt, nagy igazságát.

Meg nem született dalaimat, új poétára hagyom,
Ki sokára születik majd s átkozott hajnalon,
Ki ha kacag sírig dermednek a szívek s a világ
S ki ha sír búsabb könnyekkel sírja dalba bánatát.

Szeretetüket visszatestálom, édesanyámra, feleségemre,
Valamint testálom még, szerető fiaimra s jó testvéremre,
Szívemnek ezt a féltett kincsét, mely nekem oly nemes
S melyre én nem voltam tán mindig méltó s érdemes.

Szép emlékekkel teli életem: pillanatnyi alkalom,
Csendes könnyekkel temessék, egy esős, őszi alkonyon.
Életemet nem adom már ölelésnek, csóknak se vágynak,
Csak mikor majd jön értem s én pimaszul csókolom homlokát
A Halálnak.

Nem félek én, ó nem félek, hisz félni annak nincsen oka,
Kit vert a sors-átok s a Nagy-Élethez sosem volt joga.
Pokoltól sem félek, engem az Úr oda nem vettet,
Hisz hozzá hasonló az, ki alkotott és teremtett.

Kit tépett, mart az Élet s ő mégis csak nevetett,
Nem ismerhet poklot az, ki csak adott és szívből szeretett.
Bűneimet roskadt lábbal, üszkös szívvel sosem vittem,
Jézust, mint megváltót, Atyját, mint Istent töretlen hittem.

Megbocsájtja az Úr bűneimet, élten vagy holtan,
Elszántan akartam élni, de élhetetlen voltam,
Megbocsájtja az Úr bűneimet, élten vagy holtan,
Hogy e durva s vad világban én, finom lelkű voltam.



Délegyháza, 2008. 04. 10.

Ha hetven leszek

Halkan sírják bele az avarba,
Hulló leveleiket bús, néma fák,
Nyögve alattuk görnyedten hordja
Régmúlt, ifjú perceimet az idő.
Tovatűnik minden, mi mulandó...
Avíttá kopott reményeimben maradt
Álmaim romjaiból valamicske csak.
Már lelassult, ócska sejtjeimben,
Egyre közelgő, kérlelhetetlen halált
Bontogat lassan az idő szorgos szárnya,
Melyen elsuhant valaha izzó életem
S melynek ára mára már nagyra nőtt.
Elenyészett a mámor szívem vánkosán,
Nem nyílik összeforrt szája a csóknak
S a bóknak néma ajkakat ad csupán,
Bennem a rest vér, bennem a rest vér.
Asszony jöttében nem hiszek már,
Csókjaim kihűlt hamuján enyészik vágyam,
Szomorúan lelógó fagyöngyök alatt.
Elcsendesedtek szilaj ősi vágyak vad,
Dobogó paták lelkem kietlen mezején.
Testem szabad lett már asszonyoktól
S lelkem rabja már ez engedetlen testnek.
Egykor kerültem hangos szóval, ma keresem
Aggoknak bölcs beszédét néma szájjal,
Melyen nap, mint nap révedve megpihen
A megfáradt s megfontolt, ékes gondolat
S halkan sírják bele az avarba,
Hulló leveleiket bús, néma fák.






Budapest, 2011. Március 29.
Berki Dezső

Zsannához

Megérintetted s gyönyörű azóta a lelkem,
Mert hangodnak selymében Szerelemre leltem,
Te vagy a nap, hold s a csillagok,
Fényedben Szerelmes s oly bódult vagyok.

Ragyogj hát szívemnek vígan egén
Boldog leszel velem s boldog leszek én.
Ó vágyak, tettek motorja hajtsatok,
Űzzetek felé, mert Szerelmes vagyok!

Űzzetek s illanjak, mint a kámfor!
Már illatos ágyat bont nekünk a Mámor
Ó csókodért sóvárgó számnak hona,
Édes ajkaid közt legyen izzó otthona.

A semmiből jöttem, semmit sem kerestem,
Nem tartottam sehová, mégis Rád leltem
Eldőltek bennem már régi, vad harcok
S tudom jól, hogy karjaidba tartok.

Csókból izzó-csillagot adj nekem,
Jót, rosszat, a múltat, hogy feledjem!
S ajkad, tán ha gyilkos méreg volna...
Ajkam akkor Zsannám Halálig csókolna.

Végre itt van ő...


Végre itt van ő, itt a nagy alkalom,
Szívem szép hölgye, szerelmem vágya ő,
Hát gyávaságom le veled, szerelmemet bevallom.

Szavaim nem oly biztosak s mint néhanap kaján,
Hebegve-habogva buknak ki most számon,
Míg sóvár tekintetem révedez csókos ajkán.

Egymásba akadó szavaim űzöm s kergetem,
Agyamban titkos töprengés feszeng.
Ó, méltó csokorba, hogyan szedhetem?

Bár biztatom a bukdácsoló bókokat,
De szépsége előtt szólni sem tudok,
Na még égeté számat csókos gondolat.

Míg rendetlen szavaimmal küszködém,
Melyeknek gyávaságom akasztá meg lábait,
Ő átkarolja nyakam s megcsókol hosszasan, könnyedén.


Budapest, 1994 november 06.

Valaki most…

Valaki most bús könnyeit ejti,

Életén e kérdőjel tétován áll,

Jó szívét most fáradtan elejti,

Hosszú sóhaja sötét éjbe száll.

Benne egy tépett lélek mereng,

Emléke, mint elfelejtett sírhant,

Vágyakozó szíve néha megremeg,

Teste már régen, ó régen elzuhant.

Elhervadt csókja bánatán,

Nem akar más szerelmet lelni,

Vágy sem nyílik ifjú tavaszán,

Nem tud már más nőt ölelni.

Lelkét Isten őszi-ködből szabta…

Teste talpra áll, akkor is, ha remeg.

De Falona némán s titkon eladta

S szép lelkét a Halál vette meg.

Budapest, 1998.május 14.

Tízből kilenc

Ó, Uram bocsánatért esedezem,
Kis világomba hozva mivoltodat:
Gyóntató-papom e papíros legyen.
Oltárod: ócska Íróasztalom,
Szentéjnek, szentségtelen, de legyen.
Templomod: házam: vigaszom...
Bocsásd meg, ha más asszonyát szerettem,
Nem bántam s meg nem bántan,
Bocsásd meg azt is..., akit nem.
Ha mondtam igent vagy nemet,
Könnyelműen s léhán,
Azt sem néztem, hogy kinek.
Ha biztosat ígértem
S, félvállról tettem,
Másik feléről, magam sem hittem.
Akarva, elszántan, ha jót cselekedtem,
Tétovaság volt minden lendületem
S minduntalan rossz időben tettem.
Bocsánatot, ha kellett volna kérnem,
Vétkemet, hogy palástoljam,
Kérés helyett, követeltem.
Bocsásd meg, hogy csalfa voltam,
Akarva vagy akaratlan,
Míg a hűségről szentül papoltam.
Igédet nevetve megvetettem,
Hajtva az ördög szekerét,
Máskor, ha féltem Imáid rebegtem.
Bocsásd meg Uram vétkeimet,
Oldozd el bűneim fojtó kötelét,
Bocsásd meg, mit bocsájtani lehet.
Paráznaságomért nem kérek bocsánatot,
Tízből betartom kilenc parancsod,
Mert, míg nő s tavaszom van, én parázna maradok.


Budapest, 1997. július 29.