Testamentum



Sötét, mély sírok gyászos gödreiből jöttem,
De a nyugvó napba temetik majd lelkem.
Egy szép pillanatnak forró foganatjára,
Lettem én, léptem rút évek hosszú útjára.

Fájdalmak nyoszolyáján csitult a lelkem,
Szívemben dalaimnak bús bölcsőjére leltem.
Az élet tétován lengte be nemes vágyaim,
Szívemben arcra estek gyermek reményeim, vágyaim.

Képzelet s vágyálom volt, mi áltatott s éltetett,
A valóság-sors minden széptől, jótól elvetett
Hűs sodrásán álmaimnak: mesékben éltem,
Hogy eltűrjön az élet, mert tőle mindig féltem.

Áltattam magam: élet- tengerből fakad: szép s az ének,
De hírét sem láttam soha, az élet szép tengerének.
Keltem volna sokszor, jaj de sokszor útra,
Vissza sosem vezetőre, ismeretlen-hosszúra.

Maradtam: fiúnak, apának, testvérnek, szeretőnek,
Csak elhallgattam szavát a hívó, hűs temetőknek.
Talán az élet gyűlölt, tagadott, de bizton kivetett,
Ám mindig mellettem állt az Úr s Ő mindig segített.

A világra hagyom bús dalaim ódon-szép zöngéjét,
Szívem poharának, fenekén poshadt, keserű örömét:
Dalaimat: sugaras lelkemnek fénylő tisztaságát,
A világnak adom én szívek titkolt, nagy igazságát.

Meg nem született dalaimat, új poétára hagyom,
Ki sokára születik majd s átkozott hajnalon,
Ki ha kacag sírig dermednek a szívek s a világ
S ki ha sír búsabb könnyekkel sírja dalba bánatát.

Szeretetüket visszatestálom, édesanyámra, feleségemre,
Valamint testálom még, szerető fiaimra s jó testvéremre,
Szívemnek ezt a féltett kincsét, mely nekem oly nemes
S melyre én nem voltam tán mindig méltó s érdemes.

Szép emlékekkel teli életem: pillanatnyi alkalom,
Csendes könnyekkel temessék, egy esős, őszi alkonyon.
Életemet nem adom már ölelésnek, csóknak se vágynak,
Csak mikor majd jön értem s én pimaszul csókolom homlokát
A Halálnak.

Nem félek én, ó nem félek, hisz félni annak nincsen oka,
Kit vert a sors-átok s a Nagy-Élethez sosem volt joga.
Pokoltól sem félek, engem az Úr oda nem vettet,
Hisz hozzá hasonló az, ki alkotott és teremtett.

Kit tépett, mart az Élet s ő mégis csak nevetett,
Nem ismerhet poklot az, ki csak adott és szívből szeretett.
Bűneimet roskadt lábbal, üszkös szívvel sosem vittem,
Jézust, mint megváltót, Atyját, mint Istent töretlen hittem.

Megbocsájtja az Úr bűneimet, élten vagy holtan,
Elszántan akartam élni, de élhetetlen voltam,
Megbocsájtja az Úr bűneimet, élten vagy holtan,
Hogy e durva s vad világban én, finom lelkű voltam.



Délegyháza, 2008. 04. 10.