Testamentum



Sötét, mély sírok gyászos gödreiből jöttem,
De a nyugvó napba temetik majd lelkem.
Egy szép pillanatnak forró foganatjára,
Lettem én, léptem rút évek hosszú útjára.

Fájdalmak nyoszolyáján csitult a lelkem,
Szívemben dalaimnak bús bölcsőjére leltem.
Az élet tétován lengte be nemes vágyaim,
Szívemben arcra estek gyermek reményeim, vágyaim.

Képzelet s vágyálom volt, mi áltatott s éltetett,
A valóság-sors minden széptől, jótól elvetett
Hűs sodrásán álmaimnak: mesékben éltem,
Hogy eltűrjön az élet, mert tőle mindig féltem.

Áltattam magam: élet- tengerből fakad: szép s az ének,
De hírét sem láttam soha, az élet szép tengerének.
Keltem volna sokszor, jaj de sokszor útra,
Vissza sosem vezetőre, ismeretlen-hosszúra.

Maradtam: fiúnak, apának, testvérnek, szeretőnek,
Csak elhallgattam szavát a hívó, hűs temetőknek.
Talán az élet gyűlölt, tagadott, de bizton kivetett,
Ám mindig mellettem állt az Úr s Ő mindig segített.

A világra hagyom bús dalaim ódon-szép zöngéjét,
Szívem poharának, fenekén poshadt, keserű örömét:
Dalaimat: sugaras lelkemnek fénylő tisztaságát,
A világnak adom én szívek titkolt, nagy igazságát.

Meg nem született dalaimat, új poétára hagyom,
Ki sokára születik majd s átkozott hajnalon,
Ki ha kacag sírig dermednek a szívek s a világ
S ki ha sír búsabb könnyekkel sírja dalba bánatát.

Szeretetüket visszatestálom, édesanyámra, feleségemre,
Valamint testálom még, szerető fiaimra s jó testvéremre,
Szívemnek ezt a féltett kincsét, mely nekem oly nemes
S melyre én nem voltam tán mindig méltó s érdemes.

Szép emlékekkel teli életem: pillanatnyi alkalom,
Csendes könnyekkel temessék, egy esős, őszi alkonyon.
Életemet nem adom már ölelésnek, csóknak se vágynak,
Csak mikor majd jön értem s én pimaszul csókolom homlokát
A Halálnak.

Nem félek én, ó nem félek, hisz félni annak nincsen oka,
Kit vert a sors-átok s a Nagy-Élethez sosem volt joga.
Pokoltól sem félek, engem az Úr oda nem vettet,
Hisz hozzá hasonló az, ki alkotott és teremtett.

Kit tépett, mart az Élet s ő mégis csak nevetett,
Nem ismerhet poklot az, ki csak adott és szívből szeretett.
Bűneimet roskadt lábbal, üszkös szívvel sosem vittem,
Jézust, mint megváltót, Atyját, mint Istent töretlen hittem.

Megbocsájtja az Úr bűneimet, élten vagy holtan,
Elszántan akartam élni, de élhetetlen voltam,
Megbocsájtja az Úr bűneimet, élten vagy holtan,
Hogy e durva s vad világban én, finom lelkű voltam.



Délegyháza, 2008. 04. 10.

Ha hetven leszek

Halkan sírják bele az avarba,
Hulló leveleiket bús, néma fák,
Nyögve alattuk görnyedten hordja
Régmúlt, ifjú perceimet az idő.
Tovatűnik minden, mi mulandó...
Avíttá kopott reményeimben maradt
Álmaim romjaiból valamicske csak.
Már lelassult, ócska sejtjeimben,
Egyre közelgő, kérlelhetetlen halált
Bontogat lassan az idő szorgos szárnya,
Melyen elsuhant valaha izzó életem
S melynek ára mára már nagyra nőtt.
Elenyészett a mámor szívem vánkosán,
Nem nyílik összeforrt szája a csóknak
S a bóknak néma ajkakat ad csupán,
Bennem a rest vér, bennem a rest vér.
Asszony jöttében nem hiszek már,
Csókjaim kihűlt hamuján enyészik vágyam,
Szomorúan lelógó fagyöngyök alatt.
Elcsendesedtek szilaj ősi vágyak vad,
Dobogó paták lelkem kietlen mezején.
Testem szabad lett már asszonyoktól
S lelkem rabja már ez engedetlen testnek.
Egykor kerültem hangos szóval, ma keresem
Aggoknak bölcs beszédét néma szájjal,
Melyen nap, mint nap révedve megpihen
A megfáradt s megfontolt, ékes gondolat
S halkan sírják bele az avarba,
Hulló leveleiket bús, néma fák.






Budapest, 2011. Március 29.
Berki Dezső